Van valahol egy hely, ahol most nyár van. Sötét nyári éjszaka, a hold kereken világít, a csillagok szikráznak az égen. A fák lombjai susognak, kabócák és tücskök ciripelnek, szentjánosbogarak fénye röppen a magas fűben. Mindenféle furcsa nyáréji neszek hallatszanak, és a langyos levegőt betölti a napmeleg fű illata.
A fűszálak között apró kis lények sietnek dolgukra, az általuk keltett zajok épp olyan aprók és izgalmasak, mint ők maguk.
Itt mindig van mire vadászni, és otthon mindig nyitva áll egy ajtó vagy ablak. Mindig van egy puha párna, vagy a kanapé sarka, de ha úgy tetszik be lehet osonni a résnyire nyitva hagyott szekrény ajtaján, és a frissen mosott törülközők tetejére telepedni. Mindig van otthon valaki, akinek a térdére lehet kucorodni (lehetőleg fekete nadrágban legyen!), bebújni a takarója alá. Mindig van egy kedves kéz, aki megsimogat, megvakargatja a füled tövét, és friss ennivalót tesz eléd, akkor is, ha még nem etted meg az előzőt. Na nem holmi zacskós-dobozos borzalmakat, kizárólag friss húst, és néha egy kis zöld spárgát hozzá. Az üres mosogatóba be lehet telepedni, és a konyhapulton áll egy pohár, amiben mindig friss a víz. Sőt, itt még az asztalról is lehet falatokat csenni, és kora reggel végig heverhetsz az asztal lapjára vetülő fénypászma melegébe.
És persze játszani is lehet. Látod, itt semmi sem fáj, egész nap szaladgálhatsz, nem fáradsz el, amikor nevető gyerekek hajkurásznak keresztül az egymásba nyíló szobákon, madzagra kötött apró játékokat huzigálnak az orrod előtt, néha pedig megölelgetnek, és a füledbe suttogják, mennyire szeretnek. Itt mindig odaférsz a székre kis gazdáid mögé, sőt talán még néhány falatot is kaphatsz a vacsorájukból.
Látod, Manka is itt van, szaladgálhattok, összebújhattok, soha többet nem leszel egyedül. Vár rád az erdő, a kert, tiéd az egész világ, többet nem kell egy erkélyről lesned a jövő-menő város nyüzsgő és rémisztő életét. Itt nem fenyeget semmi veszély, most már biztonságban vagy. Nézd: ott száll az égen egy csomó színes lufi! A gyerekek rajzolták neked, és kérték, írjam le, hogy ne felejtsd el őket és látogasd meg őket álmukban. Szivárványt is rajzoltak neked a mindig kék égre, ott ível a dombok felett.
Nagyon hiányzol.
Tudod mi az a pótlusz?
A pótluszok itt élnek velünk a városban... sokan vannak. A pótluszok FÉLELMETESEK! (Szaladj, ott jön egy pótlusz!!) Feketében járnak, és bárhol felbukkanhatnak, telis-tele van velük a város. (Látod? Ott is van egy, meg ott, na és ott!) A pótluszok (csak suttogva merem elárulni) megesznek. Puskájuk is van, azzal előbb legyőznek, és csak utána esznek meg. Hiába szaladsz, utolérnek, de ha eljutottál a ház kapujáig, minden rendben van, mert - most figyelj! - a pótluszok lába egészen rövid, ezért nem tudnak felmenni a lépcsőn!!!! (Persze azért a pótluszok hatalmasak, nagyon-nagyon magasak.) Azt hiszed az ott a szomszéd néni? Tévedsz, az egy pótlusz!
Nyereményjáték
No, szerintetek honnan származnak a pótluszok? Igazából arra vagyok kíváncsi, rájön-e valamelyikőtök, hogyan jutott ez az egész a fiam eszébe. Aki kitalálja, kap tőlem egy Túrórudit!
Írtam valamit, novellának nem nevezném, inkább csak jelenlegi életérzésem bővebb megfogalmazása. Remélem tetszeni fog!
Szeretlek
Csak még öt percet.
„Fel akarok kelni. Keljél föl azonnal!”
Nyavalyás kis vörös ördög.
Csak egyetlen egyszer alhatnék, ameddig akarok.
Álmosan hozzám simul, ahogy leveszem róla a pizsama felsőt, a hajába csókolok és hátának selyempuha bőrét cirógatom.
„Nem ezt a tálat akarom, ez fiús!”
„A Mirás zenét tedd be anya!”
„Nem kaptam narancslevet!”
„Kérek még csokigolyót! Nem apa, anya adja!”
És Dani már ordít is.
„Anya a Mirás CD-t akarom!” – próbálja Luca túlharsogni.
„Csak két kezem van!” – üvöltöm.
Kihűlt kávé a feldúlt, morzsákkal borított asztalon a koszos partedli és a tegnapi pohár mellett.
Nem találom a rózsaszín kardigánt.
Nem találom Cipó kutyát.
Nem találom a gumicsizma párját.
„Már megint el fogunk késni, már 38 van!” – üvölti ő.
„Anya, kakilnom kell!”
15 perce állok a mosdó előtt. Bár megpofozhatnám azt, aki az orrszívót ilyennek tervezte.
Nem is kell kétféle árnyalat a szemhéjamra, egy is elég lesz.
„Anya, ezt is a szemedbe teszed?”
„A nagyi szeret téged, nagyon jót fogtok játszani.”
„Szia anya!”
Cuppanós puszi gondosan a számra elhelyezve, ahogy apától látta.
Sietek a szürke utcán.
Vajon szomorú most?
Vajon hiányzom neki?
Milyen jó beleszuszogni a nyakába, milyen édes a húsos kis keze.
Vajon Luca sírt az óvodában?
Magányos?
Játszik vele valaki, vagy vágyakozva lesi a többieket?
Mikor lesz már délután?
Milyen jó egy kicsit máshol lenni, mást csinálni.
Most ebédelnek. Vajon esznek rendesen?
Sír-e Luca a délutáni alváskor?
Most indulnak érte. Odaérnek-e időben?
Mindjárt, mindjárt otthon leszek!
Csimpaszkodó kis karok a nyakam körül.
Háromnegyed órát aludt délután. A fenébe.
„Milyen napod volt?”
„Sírtam alváskor.”
„Miért?”
„Mert nem voltál velem.”
„Kivel játszottál?”
„Senkivel. Egyedül.”
„Nem akarok a játszótérre menni!”
„Nem akarok még hazamenni!”
„Ideje vacsorázni.”
„Nem megyek haza!”
„A piros autónak miért nem tört el a tükre?”
„A kék autó miért ide parkolt?”
„Én is a peremen akarok menni!”
„Vegyél fel! Vegyél fel! Vegyél fel!”
A kicsi liluló fejjel ordít a járdaszélen.
„Elfáradtam, vigyél!” – nyavalyog Luca.
„Meg akarom nézni a kék motort!”
„Mi még nem megyünk fel!”
„Most nem tudom megkeresni Orvosság cicát, mert vacsorát kell készítenem. Kérlek, ne ordíts és ne ráncigálj!” – mondom.
„Nem verekszünk!” – mondom összeszorított foggal.
„Ha még egyszer meg merészelsz ütni, büntetésbe mész!” – ordítom magamból kivetkőzve.
„Ne vedd el tőle a játékot, most ő játszik vele!”
„Ne üsd meg a testvéredet!”
„Ne lökdössétek egymást!”
„Anya, elvette!”
„Én akarok játszani vele!”
„Anya, a Dani bánt!”
„Gyertek vacsorázni!”
„Gyertek már, kész a vacsora!”
„Én még inkább eléneklem a Szürkemarha Dalt. Szürke marha, szürkemarhaaaa! Ez az én brácsám, ez a vonó.”
„Mind az öt Kitty cica velem akar vacsorázni.”
Milyen jó együtt vacsorázni. Milyen nagyok és önállóak már. Egymásra néznek, és mindenen nevetnek.
„Anyaaa! Leesett Virág Kitty cica!”
„Maradj, majd én felveszem.”
„Anya, majd ha nem leszek tejérzékeny, én is ehetek sajtot?” – sóhajt Luca sóvárogva.
„Anyaaa! Leesett Szemüveg Kitty cica!”
„Istenem, mennyi kaját szórtatok már megint a földre! Kész disznóól!”
„Anyaaa! Megint leesett Szemüveg Kitty cica!”
„Hányszor mondjam, hogy figyelj oda a poharadra! Megint kiborítottad a narancslevet! Minden úszik a narancslében!”
„Én mégis inkább sonkát kérek!”
„Nincs itthon sonka.”
„Sonkát akarok!”
„Vigyázz! A narancslé!”
„Hagyd abba a hisztit, ilyen későn már nem megyek le a boltba sonkáért, az biztos.”
„Mondom nem. Én is fáradt vagyok. Egész nap dolgoztam. Tudod, hogy apa nincs itthon, ilyenkor nehezebb nekem, legalább ilyenkor segíthetnétek! Nincs. Több. Hiszti. Elegem van!”
„Anya szeretlek! Szent a béke?”
„Én mondtam a Daninak, hogy nem szabad kilocsolni a vizet a kádból.”
Fogmosás, orrszívás, orrcsepp, pisilés.
„Apa mikor jön haza? Én megvárom őt ébren.”
„Nem akarok aludni!”
Összebújás a takaró alatt.
„Szeretlek anya!” – szuszogja a kis vörös angyal a nyakamba, és elalszik.
Betakarom és beleszimatolok álomillatú hajába. Pufók arca kipirul, magához öleli Folti kutyát. Ki tudja, merre jár álmában?
„Anya én nem vagyok álmos, nem akarok elaludni!”
Rohadt délutáni alvás. Rohadt óvoda.
„Gyere, énekelek neked!”
„Anya, ne aludj, énekelj még!”
Tavaszi szél vizet áraszt.
„Anya elaludtál?”
„Bújj hozzám, te vagy az én alvómacim!”
Magamhoz ölelem és elalszom. Milyen jó így! Talán ő is elalszik majd előbb-utóbb.
Istenem, még meg kell főzni holnapra az ebédet!
Sziasztok!
Ezt a blogot azért indítottam, mert szerettem volna olyan felületet teremteni, ahol beszélgethetek a barátnőimmel életünk történéseiről. Ne gondoljatok semmi különösre! Afféle csip-csup dolgokról lenne szó, amiket egy kávé vagy tea mellett elmondunk egymásnak, csak hát az életünk mostanában nem mindig alakul úgy, hogy időnk lenne kávézni vagy teázni.
Azért tettelek meg titeket adminnak, hogy magatokénak érezhessétek a blogot, és ugyanúgy belenyúlhassatok, ahogyan én teszem. Szeretném, ha nem csak az én beszámolóim lennének itt, hanem minden, amiről ti is szeretnétek beszélgetni, és persze szerettem volna a hosszabb írásoknak, fényképeknek, vagy bármi másnak is teret adni, amit esetleg egy facebook csoportban nem osztanánk meg. Vagy lehet, hogy megosztanánk, de most ez valahogy jobb ötletnek tűnt.
Elnézést kérek a blog béna kinézetéért, de már megint késő éjjel van, és nem értem rá hosszabban csinosítani, piszkáljatok bele nyugodtan, aztán legfeljebb hetente változik majd a dizájn, ha nektek más tetszik. Én ebben úgysem vagyok túl jó.
Fogok még idővel meghívni egy-két embert, akiknek nem tudom még a facebookon kívüli e-mail címét. Például Piri nem tudod véletlenül Cseperke vagy Emese normál e-mailjét? Ha igen, küldenél nekik is egy admin meghívót? Ha nem tudod, majd megkérdezem őket. Ti szeretnétek még valakit meghívni?
Szóval, ami a lényeg: sok szeretettel köszöntelek itt titeket, annyiszor jöttök, amennyiszer csak jól esik, azt írtok, ami tetszik. Érezzétek otthon magatokat!